A reggeli nap fénye beszűrődött az ablakon lévő zsalu rácsai között. Mikor kinyitottam a szemem, egy ideig nem is láttam semmit sem, olyan világos volt. Miután alkalmazkodott a szemem a fényhez, körbepillantottam a szobában. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Vagy hogyan kerültem oda, egyáltalán mi történt. Kikászálódtam az ágyból, és szinte laposkúszásban osontam ki a szobából. Teljesen ismeretlen volt a ház, de valahogy mégis otthon éreztem magam. Lebotorkáltam a lépcsőn, majd a földszinten a nappalin áthaladva beszélgetés szűrődött ki minden bizonnyal a konyhából. Arra vettem az irányt, de a küszöbön megtorpantam. Három ismeretelen, mégis ismerős arc fordult felém. Egy aranyszőke hajú, magas, karcsú lány, aki egyébként nagyon szép volt; egy kissé hosszabb, világosbarna hajú, és vakítóan kék szemű fiú; és egy barna, rövid hajú, melegbarna szemű, kissé latinos külsejű fiú. Teljesen külöböztek egymástól, mégis eléggé hasonlítottak egymásra. Én csak megilletődve toporogtam egy helyben.

-Jó reggelt Cathrine!-szólalt meg a lány.-Kérsz egy kávét?

-Öh, sziasztok. Igen, kérek.-tettem egy bizonytalan lépést feléjük.

-Gyere, ülj ide.-invitált maga mellé a rövid hajú fiú. Egy másodpercig tipródtam, aztán mégis leültem a székre.

-Kik vagytok?-bukott ki belőlem a kérdés.-Úgy érzem, hogy ismerlek benneteket, de mégsem tudom, kik vagytok.

-Tudjuk, az orvos is mondta, hogy emlékezetkiesésed lesz.

-Nah ezt nem értem.-ráztam meg a fejem.

-Elmeséljük.-mondta a lány.-De csak akkor, ha addig szépen megreggelizel. Kell az energia.

Bólintottam.

-Szóval, én Angela vagyok.-mutatkozott be a lány-Ő pedig a bátyám, Ramiel.-mutatott a rövidebb hajú fiúra.-Ez a szépfiú pedig a barátom, Jacob.

-A vőlegényed, csak hogy pontosak legyünk. És egyébként csak Jay vagyok.-javította ki Jacob.

-Értem.-bólogattam.-És miért nem emlékszem semmire sem?

-Volt egy baleseted.-mondta Angela. Kissé megszeppentem, úgyhogy kijavította magát.-Nem volt komoly, inkább szerencsétlen.

-Legurultál az emeleti lépcsőről. Nagyon csúnyán beverted a fejed.  Két hétig kómában voltál, de aztán magadhoz tértél...

-...csakhogy semmire sem emlékeztél.-vette át a szót Ramiel.-Mondták az orvosok, hogy ez természetes; mármint, hogy egy ilyen komoly fejsérülénél emlékezetkiesésed van....

-....csakhogy ez nem szimpla emlékezetkiesés.-folytatta Jay.-Mert mindent, amit elmeséltünk aznap, azt elfelejtetted másnapra.

-Mi? Csak nem az 50 első randi-s sztori?-értetlenkedtem. A fiúk enyhén furán néztek rám. Mi van? Ők nem látták azt a filmet?

-De, valami olyasmi.-nah, Angela látta.-Csakhogy nálad ez csupán átmeneti dolog. Bármelyik nap visszajöhetnek az emlékeid.

-És nem mesélnétek el a...hát szóval, hogyan is volt eddig az életem?

-De, persze.-bólogatott Ramiel.-De először is mire emlékszel?

-Hát annyit tudok, hogy Cathrine Simon vagyok...és.....kb. ennyi.

-Szóval. 21 éves vagy, és Phoenix-ben,  Arizona-ban születtél, és éltél is.-kezdte Angela.-Velem egy gimibe jártál, a legjobb barátnők vagyunk. Volt egy törés az életedben, mikor is a szüleid autóbalesetben meghaltak, 16 éves voltál. Nincs testvéred, és egyéb közelebbi rokonod sem, ezért nálunk laktál, amíg be nem fejezted a gimit. Azután együtt jelentkeztünk főiskolára, Sacramento-ba, California államba. És fel is vettek minket, azóta itt élünk, így négyen.

-Szóval nincsenek szüleim, se testvérem, se egyéb rokonom; csak ti vagytok nekem.

-Igen, csak mi. De tudjuk, hogy ez így most sok neked.

-Igen, kissé sok.-bambultam magam elé.

-Esetleg van valami, amit még meg szeretnél kérdezni?

-Nem, nincs. Így is elég dolgot mondtatok. Elég furán érzem magam.

-Ezt megértjük.-mondta együttérző hangon Ramiel. Most vettem csak észre, hogy milyen jól néz ki. Utálom egy pasira azt mondani, hogy szép, de tényleg az volt. Mint ahogy Jay és Angie is.

-Nah, Ram, induljunk, mert elkésünk a munkahelyről.-kelt fel Jay.

-De akkor most ti mégse suliba jártok?-kérdeztem.

-De, csak épp halasztunk, ugyanis nem futja már rezsire, és dolgoznunk kell. De Angela majd mindent elmesél. Nah sziasztok.

-Sziasztok.-köszöntünk.

Egész nap Angie-vel beszélgettem. Egy csomó dolgot megtudtam magamról, a családomról, az eddigi életemről. Este szinte imádkozva feküdtem le, mert nem akartam megint mindent elfelejteni. Angie szerint már egy hete így megy: elmondanak mindent, aztán másnapra elfelejtem. Remélem most megmaradnak a dolgok...