-Utána megyek.-mondta Dean Sam-nek, miközben átadta neki a kocsi kulcsait.-Addig menj, egyél valamit, vagy csajozz. De az üléshuzatokra vigyázz!-mosolygott erőltetetten, majd utánam eredt.

Én szedtem a lábaimat, amilyen gyorsan csak tudtam. Minél előbb az ágyamban akartam lenni, és mély álomba zuhanni.

-Cat! Várj!-szólalt meg a hátam mögül Dean.

-Mi van, mit akarsz?!-fordultam hátra ingerülten.

-Csak beszélni akarok veled.

-Valóban? És miről? Mondd csak! Úgyse csinálok már napok semmi mást, mint a ti hülyeségeiteket hallgatom. Azt sem tudom, miért hiszek egyáltalán nektek.

-Oké, megértem. Ki vagy akadva. Várható volt.-mondta teljesen nyugodt hangon.

-Nah ne mondd!-förmedtem rá.-Azzal jöttök, hogy én már meghaltam, csakhogy valahogy visszatértem; meg hogy mindenféle démonok,  meg szörnyek léteznek. Jha, és még egy gyerekem is van. Szerinted ez milyen érzés? Egész álló nap kavarognak a gondolatok a fejemben. Éjszakánként álmatlanul forgolódom az ágyamban. Ezt....ezt....egyszerűen nem lehet felfogni ép ésszel. Lehetetlent kértek tőlem; én ezt nem bírom tovább csinálni. Félek, egyszerűen csak félek, hogy mi fog még kiderülni.-csak úgy záporoztak a könnyeim.

-Hé, semmi gond.-húzott közelebb magához, és szorosan megölelt.-Azért vagyunk itt, hogy mindent rendbe tegyünk.

Valahogy sikerült egy kicsit lenyugodnom. Nah jó, most már el tudtam hinni, hogy éreztem iránta valamit még....korábban.

-Tudod, nem egyszerű ez nekünk sem.-szólalt meg hirtelen. Értetlenül néztem rá.

-Mármint, hogy itt vagy, és mégsem emlékszel ránk, a családodra. Mintha csak két idegen lennénk. Pedig ha csak a múltunk egy töredékére emlékeznél...

-Akkor lehet, hogy most sikítva rohannék el.-viccelődtem el a helyzetet. Ezen ő is elnevette magát.

-Igen, nagy az esélye.

-Visszatérnek majd az emlékeim?-bukott ki belőlem a kérdés.

-Szívesen mondanám, hogy igen, de sajnos nem tudom. Mondjuk az jót jelent, hogy volt már egy kis emléktöredéked.

-Hát elég hülyén érzem magam. Ha nem gond, én most hazamegyek. Hah, viccesen hangzik ez a haza szó. Már azt sem tudom, mit jelent.

-Ahogy gondolod. De szólok, hogy most egy pár napig nem leszünk a városban.

-Mi? Miért?-kicsit kétségbe estem. Nélkülök védtelennek érzem magam.

-Haza kell mennünk. Tudod, még sosem voltam ilyen sokáig távol Helena-tól. Meg Sammy is mégiscsak családos ember.

-Áh, értem.-bólintottam lassan.-Akkor majd hívjatok.-hátráltam hátrafelé.

-Esetleg...-szólt utánam Dean.-Esetleg nem akarsz hazajönni?

-Jaj, dehogynem.-visszarohantam hozzá, és a nyakába ugrottam.-Nem bírom itt tovább. Amióta felbukkantatok, sehogy sem találom a helyem. És szabályosan félni kezdtem Angie-éktől.

-Ezt eddig miért nem mondtad?-hajolt le hozzám, hogy a szemembe nézhessen.

-Nem tudom.-vontam vállat.

-Én igen. Mert te ilyen vagy. Ne felejtsd el, hogy ismerlek. Többet tudok rólad, mint hinnéd.

-Hát ebbe most ne menjünk bele. Inkább azt találjuk ki, hogyan tudok megszabadulni otthonról.

-Ez egyszerű.-jelentette ki.

-Valóban? Akkor ki vele!

-Csak össze kell veszned valamelyikükkel annyira, hogy fogd magad, és elköltözz. Vagy legalábbis egyedül akarj lenni egy kis ideig.

-Ez nem is rossz ötlet.

-Tudom én. Most menj haza, mi addig várunk rád.

-Oké, szerintem menni fog.-indultam el hátrafele, majd egyet intettem, megfordultam, és hazasiettem.

Mostanában mindig kirázott a hideg, amikor beléptem abba a házba. Volt benne valami....valami gonosz. Úgy gondoltam a veszekedős részével nem lesz gondom. Ramie-val egyébként sem voltam mostanában túl jóba.

20 perc sem telt bele, és egy kisebb utazótáskával a vállamon csörtettem ki a bejárati ajtón. Angie-ék még mindig megszeppenve álltak a nappaliban, egyedül Ramie futott utánam, de nem azért, hogy megállítson.

-Oké, ha így gondolod, akkor menj csak.-kiabálta utánam. Nem szóltam vissza semmit sem, még csak vissza sem néztem. Alig bírtam visszatartani a sírást, de még így is folyatk a könnyeim. Dean-ék a következő utcában vártak rám. Szó nélkül beszálltam a kocsiba.

-Menjünk!-adtam ki parancsba. Bár inkább volt könyörgés, mint parancs. Mikor felpillantottam, Dean kétségbeesett pillantása látszódott a visszapillantóban. Megráztam a fejem, jelezve, hogy inkább ne kérdezősködjön. Ő erre szó nélkül beindította  a motort, és elhajtottunk.