-Szerintetek nem túlzás, amit művelünk itt?-gondolkodott el Angie.
-Nem, egyáltalán nem az.-rázta hevesen a fejét Jay.-És ne is gondolkodj most ilyeneken. A legelején mindent átbeszéltünk, és elismertük, hogy így lesz a legjobb, szóval most már ne bizonytalanodj el. Különben most már emlékezni fog mindenre?
-Igen.-bólintott Angela.
-Jó reggelt.-köszöntem vidáman, mikor betoppantam a konyhába.
-Mi ez a jó kedv?-mosolygott Ramiel.
-Az, hogy mindenre emlékszem. Mármint ami tegnap történt, meg amit elmeséltetek. Tiszta hihetetlen. Mondjuk a múltamra nem.
-Jhaj, ez nagyon jó hír.-ölelt meg Angie.-Az meg nem baj, hogy a többire még nem emlékszel. Teljesen normális. Majd idővel azok az emlékeid is visszajönnek.
-Remélem minél hamarabb.-huppantam le a székre.-Szóval? Mi a reggeli?
A hetek csak teltek, és nekem egyre több emlékem jött vissza. Négy hónap után már szinte mindenre emlékeztem:a szüleimre, a gimire, ahova Angie-vel jártunk, a nyaralásokra, de még a volt barátaimra is. Nagyon boldog voltam, mert hihetelen életem volt. Pedig semmi extra nem volt benne, egyszerűen csak jó volt. Időközben én is találtam munkát. Muszáj volt, mert enélkül tényleg nem tudtuk volna újra elkezdeni a következő évben az egyetemet. Így én egy kávézóban dolgoztam. Jó hely volt, szerettem. Aznap délutános voltam. Nem voltak sokan, csak pár törzsvendég üldögélt a pultnál. Egyszer csak egy 40 év körüli férfi toppant be a kávézóba, majd helyet fogalalt. Odamentem hozzá.
-Jó napot. Mit hozhatok?-kérdeztem udvarias hanglejtésben.
-Jó na...Áh Cathrine. Szia.-üdvözölt.
-Netán ismerjük egymást?-értetlenkedtem.
-Persze. Fred vagyok, Forktown-ban, még úgy 2 éve találkoztunk.
-Áh, tudja, nekem volt egy kis balesetem, ami miatt elvesztettem az emlékezetem, és bár már kezdenek derengeni a dolgok, mindenre mégse emlékszem.
-De azért jól vagy, ugye?
-Igen, köszönöm.
-És Dean-ék hogy vannak? Régen hallottam felőlük.
-Dean-ék?
-Igen, Dean meg Sam Winchester. Talán megint vadásznak valami után?
-Én, én nem ismerek semmiféle Dean-t meg Sam-et.-ráztam meg a fejem.
-Mi az, hogy nem ismered őket? Hiszen velük jöttél Forktown-ba. De te vagy Cathrine Simon, nem?
-De, igen.
-Mégis akkor mit keresel itt? És kikkel vagy, ha nem Dean-ékkel?
-Tudja, én itt lakom, és a barátaimmal élek itt. Bár nem hiszem, hogy túl sok köze lenne magának ehhez.-háborodtam kissé fel.
-Mit műveltek veled Cathrine?-vágott rémült arcot a férfi.-Csak nem valami démonok babráltak az emlékeiddel?
-Méghogy démonok? Maga teljesen megzakkant vagy csak túl sok horrorfilmet néz? Nem léteznek démonok.-jelentettem ki határozottan.
-Veled tényleg valami súlyos dolog történhetett. De ne félj, felkeresem Dean-t, ő majd segít.-mondta.
-Nem történt velem semmi se, és ne keressen fel semmiféle Dean-t se. Most pedig kérem hagyja el a kávézót, különben hívom a...a...rendőrséget.-próbáltam meggyőző lenni.
-Rendben. Semmi gond, megyek. De attól függetlenül felkeresem Dean-t.-mondta, majd kisétált a kávézóból.
Feldúltan mentem haza. Idegeített az az alak, vagyis inkább amit mondott. Otthon aztán elmeséltem mindent Jay-éknek is. Aztán nagy duzzogva elvonultam zuhanyozni, majd le is feküdtem.
Pár utcával odébb...
-Dean? Itt Fred.-szólt bele a telefonba Fred.
-Szia Fred. Talán valami baj van? Olyan zaklatott a hangod.
-Nincs semmi baj, vagyis velem minden oké. De mondd csak, ti hol vagytok most?
-Most? Per pillanat Denver-ben. Miért?
-Hát csak tudod, ma találkoztam Cathrine-nel, és...
-Micsoda? Az, az nem lehet.-dadogott Dean.
-Már miért ne lehetne?-horkant fel Fred.
-Fred, Cat meghalt.-gyászos volt a hangja.
-Hogy mi?!-döbbent meg Fred.
-Igen, már egy éve.
-Az nem lehet, biztos, hogy őt láttam.-jelentette ki határozottan.-Ma délután egy káv...
-Fred! Fred!
Megszakadt a vonal. Fred teste élettelenül feküdt az úton.
-Ram, ezt nem kellett volna.-térdelt le a holttest mellé Jay.
-Muszáj volt. Nem találkozhat Cat a Winchesterek-kel. Főleg Dean-nel nem.
-Cat érdekében tettem.
-Rendben, de Angie-nek ne szóljunk erről. Pipa lenne, ha megtudná, hogy megint embert öltünk.
