Reggel végre nem úgy ébredtem, hogy azzal az alakkal álmodtam. De attól függetlenül elég nyúzott voltam. Megértem levonszolni magam a konyhába. Tök jó, mindig én kelek utoljára.

-Szia kislányom. Hogy van a sebed?

-Szia anya. Ő jól, én rosszul.

-Most nem álmodtál azzal a valakivel?-kérdezte Sam.

-Nem. Szerencsére.-hát jha, nem épp összetett mondatokban válaszoltam.

-Az jó.-mondta Sam és közben megböködte Dean-t.

-Köhöm.-köszörülte a torkát.-Cathrine. Beszélnünk kellene.-bökte ki.

-Öh, jah, jó. Menjünk ki!-tök meglepett, már az is hogy egyáltalán hozzámszólt. Kimentünk.

-Miről kellene beszélnünk?-kérdeztem.

-Kettőnkről.

-Jha, nem kell. Magamtól is rájöttem, hogy vége mindennek.-mondtam amilyen nyugodtan csak tudtam. Pedig belülről üvöltöttem.

-Ennek örülök. Viszont azt azért tudnod kell, hogy tudom, hogy nem a ti hibátok. Vagyis nagy részben nem a tiétek. Szóval ugyanúgy jöhetsz velünk, meg beszélgethetünk.

-Valóban?

-Igen. És az sem teljesen kizárt, hogy egyszer majd újra folytassuk. De ennek nem most van itt az ideje.

-Jha, vagy nem is ebben az életben-mondtam kissé ingerülten.-Figyelj Dean! Most nem akarom, hogy úgy tűnjen, nekem áll följebb, de erről mi tényleg nem tehetünk Sam-mel. Egyáltalán semmi akaratunk, vagy beleszólásunk nem volt ebbe az egészbe. És senkit sem akartunk megbántani. Viszont ha magadra nézel, akkor rájössz, hogy te sokszor megbántasz embereket. Szerinted hogy érzik magukat azok a csajok, akiket kihasználtál? És ez mind a te döntésed volt. Nem mások irányítottak. Szóval észrevehetnéd, hogy itt igazából veled van a gond, és nem velünk.-fejeztem be a mondókámat, és becsörtettem a lakásba.

-Mi van Cat?-fordult utánam Sam, de nem is figyeltem rá, csak felfutottam a szobába.

Becsaptam az ajtót, és ha anya, vagy Sam jött fel, elküldtem őket. Senkihez sem volt humorom. Este megint kopogtattak a szobám ajtaján, már sokadszorra.

-Bárki is vagy, nem érdekel!-kiáltottam ki.

-Cat, Dean vagyok.-hallatszódott kintről.

-Mit akarsz? Aláírtam már a barátsági szerződést, szóval hagyj békén. Így is nehéz lesz elfelejteni téged, főleg, hogy mindig mellettem leszel. De akkor legalább könnyítsd meg, és ne szólj hozzám!

-Légyszi, had menjek be!-kérlelt. Végül beengedtem.

-Köszi.-annyira nyugodt volt a hangja.

-Akkor mit akarsz?

-Legelőször is azt, hogy hallgass végig...

-De...

-És ne szólj bele!

-Jólvan.-bólintottam.

-Tudom, hogy milyen nehéz neked mostanság, és nem akarom még ezt a terhet is rád tenni. Tudd, hogy megbocsájtok, bár nem felejtek. Melletted vagyok ezek után is, és támogatlak, ha kell.-mondta a monológját.

-Tudod, ez mind szép, csak kár, hogy te nem így gondolod.-vágtam közbe.

-Ezt hogy érted?

-Sam!!-kiabáltam ki.-Gyere be, tudom, hogy itt vagy az ajtóm előtt!!-kis idő múltán be is jött Sam.

-De mégis honnan?-nézett rám Dean.

-Dean! Nem régóta ismerlek, de annyit már tudok rólad, hogy nem jönnél ilyen szöveggel. Ezt mind Sam rágta a szádba. Nem kell ám ilyen hülyének nézni.

-Bocsi.-kért bocsánatot Sam.

-És légyszi most hagyjatok.-kértem őket.

-Oké, ahogy gondolod.-ment ki Sam, Dean meg utána. De ő még visszafordult.

-Tudod, azért már megkedveltelek ám.-mondta befejezésül, majd kiment ő is. Nah hát ez sokkal inkább az ő stílusa volt, és jobban is esett. Vagyis inkább úgy mondom, hogy most aztán már tényleg nagyon fájt belül. De ez van, túl kell lépni...