-Előbb engedd el őket, majd ha biztos távolságban vannak, akkor teljesítem.-álltam fel.

-Cathrine, Cathrine. Kihúzod a gyufát. Ám legyen. Menjenek.

-Rendben.-bólintottam, majd lehajoltam Dean-hez. Láttam, hogy időközben Sammy is magához tért.-Fogd Lena-t, és menjetek el minél messzebb innen.-suttogtam neki.

-Felejtsd el! Nem hagylak itt.-tiltakozott hevesen.

-De Dean....-kezdtem bele.

-Mondom, nem megyek el innen nélküled! Én szeretlek téged Cat, tudom, hogy nem ez a megfelelő pillanat, hogy elmondjam, de tudnod kell.

-Ohh, Dean. Én is szeretlek, és mindig is szerettelek.-könny csordult végig az arcomon.-És ezt értetek teszem.-majd felálltam.

Odasétáltam a temető közepén lévő hatalmas kriptához. Tudtam, hogy ez a pokol kapuja, de azt nem tudtam, hogy nyithatom ki.

-És most?-néztem az alakra.-Hogy működik?

-A gondolatoddal. Egyszerűen csak akarnod kell.

Hát legyen. Akkor azt akarom, hogy nyíljon ki. Erősen koncentráltam, de semmi.

-Miért nem nyilt ki?-háborodott fel az alak.

-Én nem tudom, pedig koncentráltam rá.-habogtam össze-vissza. Aztán megláttam a kripta ajtaján egy kőlapot. Vésés volt rajta. Ismerős ábra.....a sebem. Pont ugyan ilyen a sebhelyem a kezemen. Óvatosan megpróbáltam bemozdítani a követ, és csak az járt az eszemben, hogy ki tudjam nyitni a kaput, máskülönben nem menekülhetünk meg. Megmozdult a kő. Aztán hátrahőköltem. Az egész kapu remegni kezdett, és mintha lassacskán megmozdulna. Az alak megragadott a karomnál fogva, és ellökött onnan.

-Gyere!-segített fel Sammy, majd hátramentünk az egyik sírkő mögé, ahol Dean és Lena volt.

-Cat!-húzott magához Dean.-Menjünk innen.

-De mi lesz a démonokkal?

-Kit érdekelnek ilyenkor? Az a lényeg, hogy te itt vagy. Most pedig induljunk.

Épp felálltunk, amikor azt vettük észre, hogy pár ember lámpákkal a kezükben futnak be a temető kapuján.

-Anya.-lepődtem meg. Anya rohant be mögötte Samantha-val.

-Hol a lányom?!-üvöltötte anya, miközben az alak felé futott. Samantha szorosan a nyomában volt.

-Anya, ne!!-ordítottam, de késő volt. Az alak megragadta anyát és Sam-et is.

-Nem erről volt szó Cathrine.-hörögte, miközben szorította anyáék torkát.

-Engedd el őket!-ordítottam, miközben felpattantam a helyemről. Rohantam az alak felé. Teljes erőmből nekivetettem magam. Pár pillanattal később a földön találtam magam, anya és Sam mellettem feküdtek; levegő után kapkodtak. Pár méterrel odébb ott volt az alak is a földön.

-Arról volt szó, hogy elmehetünk.-ziháltam a földön.

-Nem, arról volt szó, hogy csak te egyedül jössz.-állt fel.-De tudod mit, én állom a szavam. Dean, Sam és a lányod elmehetnek.

-És anya, meg Samantha?

-Hát, rájuk nem vonatkozott az alku.-vigyorodott el.-Most már csak pár perc, míg teljesen kinyílik a pokol kapuja. Azután már legyőzhetetlen leszek, és örömömre fog válni, ha Jack felesége, a kis Sammy-é lesz az első két áldozatom.

-Ne merd bántani őket!-förmedtem rá.

-Mert különben?-vonta fel a szemöldökét. Hirtelen azt éreztem, hogy emelkedek. A föld felett lebegtem, majd hirtelen 10 méterrel odébb, Dean-ék mellett találtam magam. Mikor körbenéztem, láttam anyát, és Sam-et, hogy menekülni próbálnak, de nem tudnak. Az alak valamiféle erővel szorítja őket a földhöz. Ekkor elhatároztam magam.

-Dean!-fordultam felé.-Szeretlek. Teljes szívemből. És ígérd meg, hogy mindig vigyázni fogsz Lena-ra.-mondtam, miközben megöleltem Lena-t, majd visszaadtam Dean-nek.

-Ezt most miért mondod?-rémület ült ki az arcára.

-Sam-mel hosszú ideig ti voltatatok a családom. És ezt sose felejtem el.-mondtam, majd megcsókoltam Dean-t.

-Kérlek, ti se felejtsetek el.-mondtam, majd felpattantam, és rohanni kezdtem. Elmosódott körülöttem a világ. Csak árnyakat láttam. Azt még érzékeltem, hogy Dean átadta Lena-t Sammy-nek, majd rohanni kezdett utánam. Ő már sejtette, mire készülök.

-Soha többé nem bánthatod a családom!-üvöltöttem.-És most visszakerülsz oda, ahonnan jöttél. A pokolra.

Nagy lendülettel ütköztem az alakhoz, olyannyira, hogy elsodórtam magammal...egészen a pokol kapujáig, mely idő közben teljesen kinyílt.

-Ugyse mered.-hörögte az alak.

-Fogadjunk?-néztem rá, majd megragadtam, és magammal rántottam, egyenesen át a kapun. Mindkettőnket elnyelt a kapu.

-Cathrine!-üvöltötte Dean. Hiába, már nem segíthetett.

-Dean, be kell zárni a kaput.-ért oda Sam.

-Cathrine!

-Dean, már nem tehetünk semmit sem! Be kell zárni.

Dean moccani sem bírt. Sam gyűrkőzött neki, bár nehezen, de be tudta zárni, így megakadályozta, hogy a pokolban lévő démonok kiszabaduljanak.

-Hol van a lányom?-ragadta meg fenyegetően anya Dean-t.-Hol a lányom?!

Dean nem válaszolt, csak nézett magam elé, és folytak a könnyei.

-Mary!-ment oda Sammy. Nem mondott semmit sem anyának, csak nézett rá együttérzően.

-Oh, neeem!-zokogott anya. Sam-nek is eleredtek a könnyei.

Lena is érezte a bajt, ugyanis szívszaggatóan elkezdett zokogni Samantha karjában.

Igen, ott azon az éjjelen beváltottam a sorsom. És hogy ezzel megmentettem a világot? Lehetséges. De mégis megérte? Hiszen nemcsak a démonok a gonoszak, hanem az emberek is. Megérte meghalni ezekért az emberekért, akik szinte hobbiból ölik egymást? Akik nem tartanak semmit sem fontosnak, csak saját magukat. Én mégis megtettem, és ezzel fájdalmat okoztam azoknak, akik a legjobban szerettek a világon. Hátrahagytam a családom, a lányom. De ez így volt megírva. Cathrine Simon beteljesítette aznap azt, amit rá szabott a sors...