-Nem is tudom, hogy kezdjem.-habogott anya.
-Mondjuk az elején.-sürgettem.
-Mondd csak Cat, emlékszel, hogy 10 évesen mennyire megbetegettél?
-Amikor már majdnem meghaltam, és az orvosok sem tudtak velem mit csinálni?-kérdeztem vissza.
-Igen.-majd a fiúkhoz fordult.-Amikor 10 éves volt Cat az egyik napról a másikra megbetegedett. Az orvosok semmit sem tudtak megállapítani, csak annyit, hogy nincs sok ideje.
-És mi történt?-kérdezett Sam.
-Csodával határos módon felépültem egy éjszaka alatt.-mondtam.
-És épp erről van szó.-vágott közbe anya.-Az a csoda nem csoda volt. És egyáltalán semmi sem az volt, amiről eddig tudtál.
-Hogy mi van?-rökönyödtem meg.-Ezt nem értem.
-Tudod, apád nem vadász volt. Vagyis nem olyan vadász, amilyenre te gondolsz. Apád démonvadász volt.
-Hogy micsoda?-értetlenkdtem.
-Démonvadász.-mondta Dean.-Olyan, mint mi. Démonokra, szellemekre meg hasonló szörnyekre vadásznak.
-És apa is ilyen volt?-néztem anyára.
-Igen.
-És miért nem mondtátok soha?-akadtam ki.
-Mert nem akartam, hogy valaha is közöd legyen ehhez az egészhez. Főleg apád halála után nem.
-Mondd anya! Apa biztos szimpla szívrohamban halt meg?-gyűltek bennem a kételyek.
-Nem egészen. Apád azért halt meg, hogy téged megmentsen.-fakadt sírva anya.
-Tessék?-meredtem meg.
-Apád kiderítette, hogy egy átkot küldtek rád, és azért lettél olyan beteg. Mikor ezt megtudta, rögtön szövetséget akart kötni.
-Szövetséget?-nem értettem az egészet.
-A te életed az ővéért.
-Micsoda? Apa miattam halt meg?-kérdeztem felháborodva.
-Nem miattad, hanem érted. Hogy te élhess!-kiabált velem anya.
-Takarodjatok ki!!!-üvöltöttem velük.-Menjetek már el innen!! Hagyjatok békén!!!
-Gyertek.-mondta Sam, majd kitessékelte anyáékat. Magamra maradtam. Forgott velem az egész világ. Fogalmam sem volt, hogy most mi lesz. Aztán mégis elhatároztam magam. El kell innen mennem. Kitéptem magamból az infúziót, majd elkezdtem összeszedni a ruháimat. Ekkor megpillantottam az ágyam mellett a táskámat. Hála égnek, anya behozta utánam. Abban van minden fontos dolgom. Nah de most merre? Tudtam, hogy Sam és Dean kint vannak az ajtóm előtt, hallottam, amikor anya megkérte őket, hogy ha tudnak, akkor maradjanak itt, mert én képes vagyok arra, hogy meglépjek a kórházból. Sajnos túl jól ismert anya. Nem maradt más választásom, mint kimászni az ablakon.
-Benézek hozzá.-mondta Dean Sam-nek.
-Minek?-kérdezte Sam.
-Nem tudom, túl nagy a csönd.-mondta, majd bement a szobába.
-Nincs itt, megszökött!-vágtatott ki Dean a szobából.
-Remek, direkt megmondta Marie, hogy figyeljünk rá.-mondta Sam.
-Kimászott az ablakon.-állapította meg Dean.-Utánamegyek.-Te hívd fel Marie-t.
Nem jutottam túl messze. Csak egy parkig, mert szörnyen fájt a lábam. Dean hamar rámtalált.
-Nem illik ám megszökni.-ült oda mellém a padra. Nem reagáltam semmit.
-Veszélyes ilyenkor ez a környék.-próbálkozott újra Dean.-Bár az a játék a kezedben sem túl biztonságos.-mutatott a kezemben lévő késre. Egyik mániám volt, hogy ha gondolkodtam, akkor mindig ezt a kést forgattam a kezemben. Anya teljesen ki volt tőle akadva, folyton azt mondogatta, hogy egyszer levágom vele majd az ujjaimat. De sose vágtam meg ezzel a késsel magam.
-Apától kaptam.-böktem ki végül.-Még 8 évesen szülinapomra.
-Aranyos.-állapította meg, közben tárcsázta Sam számát.-Hello öcsi, megtaláltam Cathrine-t. Mondd meg Marie-nek, hogy mindjárt megyünk.-majd lerakta.
-Tehát apukádtól kaptad?
-Igen. Ilyeneken nőttem fel. Mindig azt mondta, hogy az csak jól jöhet, ha megtanulok ilyenekkel bánni.
-Nálam is így volt. Már 5 évesen colt-okkal lövöldöztem.
-Én is. Emlékszem, konzervdobozokat kellet lelőnöm. Minden találatért kaptam egy szem cukrot. A nap végére már teljesen cukorbeteg lettem.
-Hiányzik apukád?-kérdezte.
-Igen, nagyon.-mondtam, de eközben egyszer sem néztem fel, csak bambultam magam elé, és forgattam a késemet.
-Menjünk haza.-mondta végül Dean. Semmit sem mondtam rá, felálltam és elindultam hazafele....
