Másnap már korán reggel elindultam anyáért. Mivel Dean sehol sem volt, ahogy előre gondoltam, így szegény Samantha-t kellett felébresztenem, hogy figyeljen Lena-ra.Kocsiba pattantam és elhajtottam. Útközben felhívtam Dean-t is. Vagyis csak szerettem volna, de ki volt kapcsolva, csak az üzenetrögzítője szólalt meg.
-Szia Dean. Én vagyok. Csak tudni akarom, hogy nem esett semmi bajotok. Légyszi hívj vissza, ha megkaptad az üzenetem. Csak mert nem akarom végigaggódni a fél napot. Jha, és légyszi ne csak a hülye vadászattal foglalkozz egész nap, hanem a lányodra is figyelj. Majd sietek.-ezzel letettem a mobilt. Kissé aggasztott, hogy Dean reggel még nem volt otthon. Máskor már hajnalban vissza szoktak jönni. De hát most nem tudtam mit csinálni, csak reménykedhettem, hogy jól vannak. 2 óra alatt odaértem Denver-be. Huu, hát már az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára itthon. Nagyon rég, sajnos. Legelőször nem is haza mentem, hanem ki a temetőbe apához és Nelly-hez. Szégyeltem is magam, hogy már olyan régóta nem jöttem ki hozzájuk.
-Szia apa, szia hugi.-álltam meg a sírjaiknál.-Nagyon sajnálom, hogy olyan rég jöttem ki hozzátok. Annyi minden történt velem, el se tudjátok képzelni. Született egy kislányom. Tudom apa, te most tuti, hogy a leesett álladat próbálnád a helyére tenni. Ha meg még azt is hozzáteszem, hogy Dean az apa, 100 százalék, hogy már keresnéd a vadászpuskád, hogy lelődd. Mindig is féltettél az olyanoktól, mint Dean. De nyugi, most már ő is más, teljesen megváltozott. Egyébként sokat mesélek rólad az unokádnak. Nagyon sajnálom, hogy nem ismerheted meg. Pedig angyali egy teremtés, vagyis hát pont annyira angyali, mint én volt. Szóval azt hiszem, nem annyira, de csak imádni lehet. Most lesz az első szülinapja, épp ezért jöttem haza Denver-be, hogy elvihessem anyát hozzánk. Egyébként nem lakunk messze, itt a szomszédos államban, Kansas-ben. Ígérem, ezentúl gyakrabban kijövök majd ide. De most megyek, mert anya már biztos ideges, hogy hol vagyok eddig. Hiszen tudod milyen, folyton aggódik. Na sziasztok. Szeretlek titeket.
Kifele menet elmentem Troy és Jason sírjához. Ahogy ott álltam, kicsordultak a könnyeim. Igazából nem konkrétan a fiúk miatt, hiszen már beletörődtem, hogy nincsenek többé, sokkal inkább a múltam miatt. Eszembe jutott, amikor még olyan gondtalanok voltunk. Emlékszem, folyton így négyen, Jason, Troy, Nelly meg én, mászkáltunk mindenmerre. Meg mennyi hülyeséget csináltunk. Akkor még normális életem volt, bár apa már nem élt, mégis boldogok voltunk, ugyanis elfogadtuk, hogy ez az élet rendje. És most? Hálát adok az égnek, ha nyugodt napjaim vannak, ha senki sem fenyegeti a szeretteim életét. És van egy kislányom is, akit szörnyek féltek ettől az egésztől. Ha én döntöttem volna arről, hogy legyen-e gyerekem, nagy valószínűséggel nemet mondtam volna, és nem önzésből, mert hogy még fiatal vagyok, esetleg bulizni akarok. Nem erről van szó. Egyszerűen csak tényleg életveszély az életem, és így is elég rossz, hogy annyi embert belekevertem, akkor már egy kisbabáról ne is beszéljünk, aki senkinek semmit sem ártott, mégis rajtam, és Dean révén rettentő veszélyben van, hiszen bármikor bosszút állhat egy démon rajta keresztül. Másrészt meg itt van Dean, akiről mindent gondoltam, csak azt nem, hogy megfelelő apajelölt lenne. Egyébként sem hittem sose azt, hogy megtalálom valaha is az életben azt a férfit, akinek önszántamból (és itt ezen van a hangsúly) gyereket szülnék. És oké, az is tényleg benne van, hogy valóban fiatal vagyok egy babához, vagyis inkább éretlen, felelőtlen. Pontosabban így gondoltam. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy nekem lettek volna álmaim, amiket megvalósítottam volna, de ez már sose fog sikerülni. Egyszerűen nem fér bele az életembe, nem tehetem meg azt a luxust, hogy csak magamra gondolok. Már nem rólam szól ez az egész, hanem a többiekről, és ezt nem bánom, de valahol mégis szomorúsággal tölt el. Hiába voltam mindig is nagyszájú, a saját útját járó csaj, most már ebből nem maradt semmi. És nem azért mert megváltoztam volna, hanem mert egyszerűen alkalmazkodnom kellett másokhoz, egy másik életformához. Ezektől elvonatkoztatva mégis kijelenthetem, hogy boldog vagyok, és megpróbálom a lehető legjobbat látni mindenbe, hiszen enélkül már lehet, hogy párszor vonat elé ugrottam volna. Ahogy apa mondta régen: Örülj minden napkeltének, és légy boldog minden napnyugtánál. Ez azt jelentette nála, hogy aki látja a napkeltét, az örülhet, hiszen megélte azt a napot is, tehát van jövője, és ha látod a napnyugtát, akkor legyél boldog, hiszen elkönyvelheted magadban, hogy ez is eltelt, ezt is túléltem. Tehát ez ilyen körforgásszerű dolog. Ebből természetesen az volt a lényeg, hogy legyél mindig optimista, és örülj minden apróságnak. És én ezt próbálom tenni.
